bajnelegyen!

gondolatok a bűnmegelőzésről

A természetbe vágyunk mind, hegyre, völgybe, mezőre, erdőre, dimbre-dombra és persze az óceán partjára, vad hullámokra, lágy, selymes homokos öblökre...

De sokszor a város fogságában maradunk mi itt, városlakók,  nem mehetünk mindig oda, ahova szívünk húz.  E vágyat már ismerték az első várós építők is, így több ezer éve a görög poliszokban is voltak már közparkok. Ma pedig az  élhető város egyik ismérve a sok zöld park, liget.

Nem vagyunk szerencsétlen helyzetben, mi pestbudaiak, bár nem olyan szépen gondozott parkjaink vannak mint a skandinávoknak, angoloknak vagy több német városnak, de van parkerdőnk, város és népligetünk, s persze, szép dunai szigeteink.

Margitunk "ölében" fekszem a fűben, a csobogó víz ütemére szól a zene a szökőkútból, és már-már idillinek is nevezhetném a koraesti órát, ha nem bosszantana a füst. Nem erdőtüzek pusztítanak körülöttünk, hanem mindenki bagózik- talán csak az a fiú nem, aki (valószínűleg fogadásból) most úszott le néhány hosszt a kút térdig érő vizében – cigarettázik, füstöli a dohányt.

Nagyon nehéz ezt nekem megszokni, körülöttem sokan rombolták életük a dohánnyal, én  soha nem füstöltem. Talán Bogart Casablancájában a vásznon van az a hely ahol elfogadom a cigarettafüstöt, nem értem, miért kell itt az életben  is "élveznem"...

 

Ha végre itt a nyár, és meleg az idő, az ember strandra jár, hisz azért van itt ő... ezt énekelte a pancsoló kislány a hatvanas években. De nincs ez ma sem másként. Szinte üres a város, konganak az utcák,  a Blaha Lujza terén 38 C fokot mutat a hőmérő. Nyár van, igazi  forró nyár.

Gondtalan szórakozás, erre vágyunk mind, amikor megvesszük a belépőt a strandra. De nem veszünk biztonságot a jeggyel - mint általában mindig - azt magunknak kell megteremteni, nem állhat minden napozóágy mellett rendőr. Nem nyújt biztonságot a mindent eltakaró kockás pléd, sem a pénztárcának, sem mobilnak vagy ékszernek, könnyen lehet szabad préda ha csak azzal van leterítve, míg gazdája a hullámok közt pancsol. Nem is értem, mit keres drága ékszer, laptop, sok-sok pénz a napi statisztikában, mint strandon ellopott értek.

Tudom én, jó dolog mindig közelünkben tudni értékeinket, ezért is visszük magunkkal mindenhova, de ha már úgy szeretjük "őket", akkor tegyük be az értékmegőrzőbe.  Tudjuk, hogy az sem jó ötlet,  ha kint a parkolóban hagyott kocsink lesz a „széf”, mert ugyan jó másoknak örömet szerezni, de ne a tolvaj legyen olyan vidám mint egy lottónyertes,  amint kinyitja frissen megszerzett táskánkat.

Egy szó mint száz, törülköző, napolaj, kalap, napernyő,  egy jó könyv , újság, barátok... sokak szerint hideg sör, más nem is kell a strandboldogsághoz…

Én még azt is hozzáteszem – kell egy kis figyelem, figyelni értékeinkre,  úgy másokra, mint önmagunkra és vidám emlék marad a víz mellett eltöltött nap.

Amikor még egészen kisfiú voltam, féltem a kutyáktól, pedig vidéki lévén, az utcánkban  minden „rendes” kertes házban volt kutya. Az óvodából, de az iskola alsóbb osztályából is maga volt a gyötrelem hazajutni, hisz minden kerítésnél összerezzentem. Nem mehet ez így tovább, döntöttek szüleim, és egy nap édesapám egy kiskutyával tért haza, szégyellem, de már nem emlékszem a nevére csak arra, hogy apa a tenyerében hozta haza - kerékpáron egyensúlyozva - olyan kicsi és kedves kis tacskó volt. Attól kezdve, azt hiszem, mindig voltak kutyák az életünkben…

A kutya a legjobb barát - tartja a közmondás. Ugyan a bűnmegelőzésről „szoktam” írni  ebben a blogba, de hiszem, ha barátainkról írok, az is szolgálja a bűnmegelőzést. Sok-sok területen társaink, talán fel sem tudom mindet sorolni. Házőrzők, nyomkövetők, őrző-védők, kábítószer-keresők, bombakeresők, hullakutatók, munkakutyák, vadászkutyák, szán-húzókutyák, mentőkutyák, vakvezetők, terápiás kutyák, pásztorkutyák, ölebek…Pulik, komondorok, vizslák, tacskók, kuvaszok, dogok, spánielek, tacskók és pincsik…

Szerintem órákat sorolhatnám, hol és milyen módon találkozunk játékos, bátor négylábúakkal, de minden kihagyott példa csak bántó lenne kedves barátainkra nézve. Több 10.000 éve élünk együtt, figyelünk egymásra.

 

 

 

 

 

Ismertem egy kutyát, aki mai napon ment el, hűséges társa volt gazdájának, több mint egy évtizede elválaszthatatlanok voltak vidámságban, boldogságban, bánatban és bajban. Rá és gazdájára gondoltam amikor írtam-e sorokat.

Köszönjük, hogy itt voltál BILL...

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy szeretem vagy nem szeretem város-e New York. Nehéz, olykor „ragadós”, émelyítően édes illatával, a csillogó felszín alatt nem is mélyen található szegénységével, a minden második sarkon kávézójával, a két „feketéző” között működő, legalább három kínai, ázsiai, arab vagy egyszerűen „csak” nemzetközit árusító gyorséttermével. Szeretem-e, hogy legyen akár délután kettő vagy hajnali három, mindig ugyanolyan forgalmi-dugó van a sugárutakon. Szeretem-e, hogy a belvárosban szinte minden autó sárga taxi, amelyik pedig nem, rendőr, tűzoltó vagy mentőautó, talán csak elvétve téved be néhány turista által bérelt négykerekű. Szeretem-e, hogy nincsenek a házaknak kukáik és a szemetet az üzletekből zárás után műanyagzsákokba csomagolva teszik ki a járdára, melyet valamikor éjjel el is visznek a szemetesek. (Itt csak zárójelben mondom, hogy Pesten minden reggel belebotlok a Tűzoltó utcában előttem lassan araszoló kukásautóba, amely mögött már méretesre duzzadt a sor, mert mindig reggel viszik el a szemetet.)

Szeretem-e, hogy legalább 200 nemzet gyermeke él ott, sokan közülük megtartották szokásaikat és népviseletüket? Szeretem,  olyan tarka színes lesz ettől a metró és az utca, hogy boldoggá tesz rövid percek alatt.

Sok kérdésre nem is fogom tudni megadni a választ, inkább rendőri szemmel próbálom meg összegezni a várost. Azt hiszem a New York-i rendőr az egész világon fogalom. Kevés ember ne hallott volna róluk, kevés szakmáját szerető rendőr ne gondolna kicsit irigykedve az amerikai kollégájára. Akik jól megtervezett, kényelmes ruhában járnak, nagy teljesítményű autót használnak. A társadalom megbecsülési ragsorában igen előkelő helyen vannak, szinte azonnal a legfelül lévő tűzoltók után.

Mi lehet az oka, hogy valóban büszke lehet az aki ezt a fekete egyenruhát magára öltheti? Annak ellenére, hogy itt is majd 60 éves korig kell szolgálni, itt sem kiugróan magas a fizetés a helyi átlag bérhez mérten. Nem tudom a választ, de valamit meg lehet ebből az érzésből érteni, ha részese leszel egy napjuknak. E napnak, csak egyetlen meséjét mondom el.

A Times Square a világ egyik legismertebb, és valóban egyik legforgalmasabb helye, már hosszú évek óta naponta kétszer (reggel és délután) összegyűlnek a tér egyik sarkán a helyi rendőrök – néha akár százan is – és ott kint az utcán, a járókelők között tartják meg az eligazítást. Nem titkolják hányan vannak, büszkén állják a „sarat” amikor majd tízezer szempár nézi őket eligazítás közben. Körözéseket ismertetnek egymással, megkapják a napi feladatokat, majd a legvégén együtt indulnak el, kék lámpákat bekapcsolva a napi szolgálati helyre.

Szóval ott állva az eligazítás mellett, kezemben egy fényképezővel úgy éreztem – szeretemváros lett nekem a Nagy Alma.

 

Ebben a városban mikor alszanak az emberek? - kérdezte a 38 éves férfi rácsodálkozó őszinteségével, hisz ő még sohasem járt a nagyvárosban. Most sem "saját jogán" jutott el ide, alig 20 éves fiának köszönhette, hogy családjával Budapestre látogatott. Persze, az utazás csak a történet vége, (de az is igaz, hogy egy másik mese eleje is lehetne) szép kerek történet, ahogy a kis baranyai faluból fővárosba jöttek apa, anya, kislány és a fiatalfelnőtt fiú.

Drogprevenciós filmszemlét hirdetett meg az Életrevaló Kreatív Egyesület. Nem kell, hogy profi légy "csak" legyen saját gondolatod a drogokról, fogalmazd azt meg, csinálj belőle egy filmet, ne hosszút csak éppen 5 percest, és küld el, jöttek is a filmek. Erre a pályázatra felfigyelve, ragadta meg édesanyja mobilját a fiú, majd csinálta meg élete első négy perces filmjét, mely akarata szerint lehetett volna hosszabb is, de nem bírt többet a telefon memóriája.

Egyszerű kisfilm lett, halvány szárnypróbálgatás, de a zsűri látta maga előtt a nehézsorsú fiatal fiút, hitt benne, hogy ezeknek a fiataloknak a felkarolása lehet igazi célja az egyesületnek. Miért is lenne különb egy profi "cuccal" felvett film, ha csak annyival nem, hogy  szebb a kép, jobb a hang.

"Minden, ami él - életrevaló", volt a gondolata az egyik filmnek. Tovább is viszi ezt az egyesület, mint egy jelmondatot. A versenyben minden alkotó kapott valami elismerést filmjére, ki eszközöket új film készítésre, ki jogot újabb fesztiválon megjelenésre, más pedig helyet egy DVD megjelenésnél. De a fiú filmje mit érdemel, talán többet mint néhány könyv, szép oklevél, esélyt érdemel. Esélyt arra, hogy, ha csak két napra is, de láthassa a várost, melyről csak álmodik, melyet tévében láthat.

Néhány telefon, és jóemberek támogatták az utazást, és biztosítottak a szállást.  A fiú jött, hozta magával szüleit és legnagyobb húgát, de nem csak azért, mert félt volna egyedül (4 éve volt mar itt az iskolájával), hanem mert ők hárman még soha nem jártak a nagyvárosban. Nem hittem volna soha, hogy az „butaság”, a videózás a telefonnal, ilyen szép napokat fog nekünk hozni - mondta az anya, amikor lenézett az alatta elterülő városra a Gellért-hegy ormáról -  Nem is akartam a fiúnak engedni, hogy játsszon a telefonnal inkább valami hasznosat csinált volna. De most már tudom, hogy ez a kis film ilyen sok szépet hozott nekünk, lesz mit mesélni a faluban. Jó dolog ez a videózás, lehet, egyszer megtanulom én is.

Az apa a kérdést -ebben a városban mikor alszanak az emberek?- az első, rácsodálkozásokkal teli, estét követően tette fel. Otthon 3 kor minden bezár - boltok, hivatalok és persze szórakozó helyek is. Itt meg éjjel is tele az utca, nyitva a bolt,  lehet, ezért is kell az itt élőknek drogokhoz nyúlni, mert nélküle biztos, hogy nehezen lehet ezt ébren bírni, furcsa világ ez…

Két nap ebben a "furcsa" világban éppen elég volt nekik, meg várták is őket haza a három másik gyermek, akiknek most nem futotta vonatjegyre. Amikor felültek a pécsi gyorsra örültek, hogy itt lehettek, de már várták, hogy újra otthon legyenek.

 

Lassan mindennek van napja és ünnepe, így a csóknak, munkának, büszkeségnek, internetnek de még a krumplinak is. Persze, ha május, akkor Édesanyánk jut eszünkbe, övé az első virága, de aztán a gyerekek jönnek,  nekik áldozzuk a többi hétvégét. Megfigyelték, ilyenkor szinte minden hétvége gyereknap? Ott voltam ma én is. Többre is hívtak a napokban, s én kettőre el is mentem, már  jól tudom májusban és júniusban többön ott leszek.

Mit is keres egy rendőr a gyereknapon? Persze, vigyáz a rendre, mondhatnánk közönyösen, de erre ott a vagyonőr,  akkor miért én,  miért mi, bűnmegelőzési szakemberek látogatjuk a programokat?

Írhatnék komoly értekezéseket a társadalmi bűnmegelőzés nemzeti stratégiájában foglalt ifjúságvédelmi feladatokról, de nem fogok. Egyszerűen "csak" azt írom: jó a gyerekek közt lenni. Jó látni azt az előítéletektől mentes csodálatukat, amivel minket rendőröket vesznek körül. Jó, hogy mind rendőr szeretne lenni, amint kiszáll a rendőrautóból. Jó tudni, hogy biztosak abban, egyenruhát fognak hordani, amikor majd' elvesznek a hatalmas rendőr sapka alatt, ma még büszkén vállalják, hogy a legjobb barátjuk a rendőr bácsi, amikor kékre festik a rendőrt a színezőben. És a szülők is mosolyogva fotózzák srácaikat velünk, nincs rendőrvicc nincs harag.

De akkor hol a hiba? Ha gyerekként szeretnek minket, hol romlik el ez a barátság?

Mert elromlik, ez tény, de ha nekem nem hisznek nézzenek utána, hazánkban a rendőr  nincs az első 10 legmegbecsültebb szakmák között.

Pedig a társadalom megérdemelne olyan segítő, közösségi rendőrt, akire számíthat, ha bajban van, vagy éppen azért számíthat rá,  hogy bajnelegyen… :-). De mi rendőrök is megérdemelnénk egy olyan társadalmat mely nem kővel dob meg, nem ingyenélő erőszakszervezetnek nevez minket, hanem elfogadja, hogy az ő nyugalma érdekében szolgálunk nappal és éjjel.

Sajnos, nincs megoldási javaslatom (bár lenne, bár meg tudnám mondani a tutit) , nincs nálam a "bölcsek köve", csak vágyaim vannak, és  látom a célt, de addig is úgy dolgozom, úgy élek, úgy vezetem kis csapatom, hogy ne csak gyereknapon szeressenek minket.

 

Évek óta hallom ezt a „szlogent”, látható rendőrség, mit is akarhatnak ezzel vezetőim, és a politikusok, hogy annyit emlegetik? Mi lehet az, hisz lehet minket látni, nem hordjuk Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét? Nem nagyon értem őket, illetve értem én, értek valamit, de vajon ugyan azt, melyet ők is értenek. Mitől leszünk mi láthatóak? Attól, hogy két évente váltogatjuk egyenruhánkat, és éppen most olyan a viseletünk mint egy közepesen megbecsült segédmunkásnak... Vagy attól, hogy ha látni akar minket az állampolgár pl. segítségért hív telefonon, s akkor láthat – talán valamilyen irodában kiszámolt szintidőn belül. Azt hiszem, nem ez az „igazi” látható rendőrség.

Arról, hogy mit gondolok, van egy mesém –   most elmesélem:

Lassan 10 éve lesz, hogy hallgatója voltam a budapesti ILEA –nak. Ott szinte az első napon egy afroamerikai rendőrkapitány tartott előadást, Charleston város rendőri vezetője. Egy kis déli város melynek, ugyan híres a neve, de USA térképén csak egy kis pont és lassan 24 éve volt már kapitány Reuben Greenberg, de ezért még nem repítették volna át az óceánon. Volt valami „csoda” az ő munkásságában – évek óta 96% volt a bűncselekmények felderítési eredményessége a városában. Aki rendőr, tudja mit is jelent ez. Itthon sok kollégám a fele ilyen jó eredményért is odaadná  „fele királyságát". Tudták ezt a szervezők , hisz világraszóló dolog ez a demokráciák földjén. Mit tudhat ez a vezető, mivel lehet több, mint más parancsnok. Beszélt arról, hogy csak jól képzett diplomás rendőrei vannak, arról, hogy jól megbecsülik anyagilag azt a több, mint 500 rendőrt és segítőjét, akik vele dolgoznak. Elmondta, hogy erre a félezer rendőrre több, mint 650 jármű várakozik a garázsban. Nem felejtette elmondani, hogy kollégái több nyelven beszélnek (nagy dolog ez Amerikában). Dicsekedett korszerű eszközparkjával és nem hagyta ki, hogy minden rendőr rendszeres továbbképzéseken vesz részt.

De bennem egy története ragadt meg igazán. Egy szép napon -kezdődött a története, mint minden rendes mese is kezdődik- megállt kocsijával egy klasszikus autóskávézóban egy benzinkút mellett. A tulajdonos megismerte őt és azonnal „letámadta”: Rosszabb lett a közbiztonság itt a környéken, félünk, tegyen valamit kapitány úr!  Reuben jól ismerte a statisztikát, és nem értette miért fél a tulajdonos, nem romlott ott az élet, már évek óta. Nem nagyon történik ott semmi, és ha néha napján egy-két lopás megesik, akkor annak elkövetőjét mindig el is fogják. Miért fél? – kérdezte. Mert már hónapok óta nem láttunk itt rendőrt -volt a válasz- eddig minden reggel és este itt kávézott egy őrmester, biztonságot adott nekünk. De hol van most ez a rendőr ? A „mesebeli” kapitány ekkor elmondta, hogy nála alapszabály, hogy minden rendőre, legyen az civil vagy egyenruhás kap autót, azzal kell dolgoznia járni és hordani kell az egyenruháját. Nincs is a kapitányságon öltöző… A környéken lakó őrmester új városrészbe költözött és így már a reggeli kávéját sem itt itta meg.

Ettől az elmaradt kávézó rendőrtől romlott a lakosság közbiztonság érzete -ott abban a távoli déli városban. Nem lett több a betörés, a lopás, nem az volt, hogy bárhova kapcsolták a tv-t mindenütt „csak” a bűnt látták, egyszerűen  nem kávézott náluk az őrmester. Ő, aki jelenlétével is adott egy biztonságérzetet a pultosnak, a mindennapi törzsvendégnek de még annak a fiúnak is, aki néhány centért minden reggel lemosta a szélvédőjét, míg ő megitta kávéját és megette a fánkját. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy miért van szükség arra, hogy lássanak minket az utcán…

De miért is mesélem el ezt éppen most?  Egy külvárosi játszótéren, több kisebb-nagyobb csínyt követtek el az ott homokozó gyerekek.  Panaszkodtak a szülők, hivatalos és nem hivatalos fórumokon. Közösségi oldalakon keltek szárnyra történetek 4-5 éves kis „maffiózókról”. Pont egy rendőrségi épület mellett, - mondta, egy feldühödött szülő, - éppen ott történnek a bajok. Hol vannak a rendőrök ilyenkor?

S tényleg a játszótér szomszédságában állt egy rég nem használt, bezárt rendőrségi iroda. Nem járt ide már több éve senki, de a falról nem került le a tábla. Biztonságot ad – gondolta a kapitány és eszébe sem jutott, hogy hamis is lehet ez az érzés. Töltsük meg élettel ezt a helyet- mondtam én. Nem baj, ha nincs ott ügyfélfogadás, menjenek oda a rendőrök pihenni, legyen az a hely, ahol megírják jelentésüket, esetleg legyen ott mindig egy-két kolléga, ott legyen az irodájuk. Lássák őket az emberek, néha beköszönhessenek az irodába. Talán majd át fog sétálni a pihenőn lévő rendőr a közeli kávézóba. És biztos vagyok benne több lesz a haszna egy ilyen kezdeményezésnek, mint ami gond járhat ezzel.

S lássanak csodát: tegyük meg! -szólt a vezető,  próbáljuk ki, életet fogok a falak közé vinni! Majd megnézzük ősszel, fognak-e még a játszótéren ülő szülök, nagyszülők azért panaszkodni, hogy nem látnak rendőrt.

Így a mese végén egy képet teszek fel arról a vezetőről, aki elmesélte nekem, hogy miért is fontos, hogy megjelenjünk az emberek között, hogy legyünk igazi közösségi rendőrök, és így már valóban LÁTHATÓAK!

Játék ez a szavakkal, vagy talán egy rövid üzenet, melyet mi bűnmegelőzési rendőrök tettünk közzé az elmúlt hetekben, hónapban. Sokat gondolkodtunk, sokat próbálgattuk szárnyainkat újabb és újabb programok kitalálásán, kipróbálásán. Játsszuk el az életet! -  jött a gondolat, és lassan összeállt a „Police Roadshow”. Csináljunk úgy mintha…, vonjunk be fiatalokat, amatőr színjátszókat, keressünk olyan kollégákat, akik szívesen partnereink lesznek az élet eljátszásában. Ha eljátsszuk, ha megjelenítjük az élet bűnös pillanatait, akkor jobban tudunk majd ellene fellépni, volt az egyik alapgondolat és könnyebb lesz a bűnmegelőzés is. Hittünk benne és bátran vágtunk bele egy teljesen új programba. Nagyon egyszerű gondolatok ezek, de nagyon nehéz megvalósítani…

Nem írom azt, hogy szerencsénk volt, hisz egy éppen időben kiírt pályázat nem szerencse kérdése, s egy sikeresen elnyert pályázat szintén nem lehet ennek  kérdése. Nagyon komoly munka volt mögötte, több száz átdolgozott óra, viták, fájdalommal teli harag, de volt számtalan öröm,  felszabadult boldog érzés, az alkotás, a  siker boldog íze...

Amikor leültem megírni ezt a pár sort, arra gondoltam, hogy majd írok a programunkról, leírom ide, hogy mit is tartalmaz a nyertes pályázatunk, de minek írjam le, ha a bm.gov.hu – n meg lehet találni, hogy milyen témában  lehetett benyújtani programokat. És hogyan is írjam, hogy az én kis csapatom sikeresen vette az akadályt, és egy összetett bűnmegelőzési programot hozott tető alá. Olyat, amelyet még a tv is bemutatott, sőt egy buzgó – és itt most tiszteljük ezért – operatőr még kisfilmet is csinált belőle.

Szóval itt jártam a gondolatban, hogy milyen módon írjak a megelőzési programról, amikor arra a következetésre jutottam, hogy inkább egy nagyon fontos elhatározásom írom le…

Valamikor télen fogalmazódott meg, hogy kellene nekem írni. Márciusban elkezdtem és több mint egy tucat bejegyzésen vagyok túl.  Mára kicsit leálltam  a blogommal, azt hiszem ezt nem tehetem és nem is tűrhetem. Értelmetlenné válna az elmúlt fél év,  ha nem folytatódna e blog. Ösztönözzön engem is a siker, az, hogy bármennyire nehéz, meg lehet csinálni azt amit elterveztünk.

Új játék lett nekem ez az írás, olyan fórum, melyen elmondhatok néhány gondolatot, leírhatom azt, mit is hiszek a világ, vagy „csak” Budapest dolgairól. Sok-sok gondolat, terv kavarog fejemben.  Röviden, tömören  és rendszeresen – állítólag ez a blogírás egyik aranyszabálya, és én így fogom ezt tenni.

Így aztán újra fogok ide írni... úgy higgyétek  el nekem, kedves barátaim !

Tegnap este ping-pongütőt vettem a kezembe. Évek óta nem tettem ilyet és most éjjel - pontosabban éjfélkor - fogtam egyet, és asztal mellé állva próbáltam visszaadni azt a nagyon gyors kis labdát. Visszaadni  egy olyan srácnak, aki két szett között, még nálam is többet mesélt – aki ismer tudja nem kis dolog ez – életéről. Nem ment jól a játék, ugyan játszótársam dicsért : – nem rossz ez egy rendőrtől. De mit is keres egy rendőr, éjjel a ping-pong asztal mögött? Barátaimhoz jöttem látogatóba Békásmegyer szélére, a panelrengeteg tövében megbújó Jővőbarát Alapítványhoz.

Nem lenne igaz, ha azt írnám ezer éve ismerem őket – hisz „csak” 18 éve nyílt meg, a valamikori Gelka helyén az a hely, ahova hétvégén éjjel csellengő fiatalok betérhettek sportolni és együtt csinálni mindenfélét – de azt írhatom, amióta a bűnmegelőzésen dolgozom, azóta szeretem és tisztelem őket. Guinness rekordot dönteni hívtak meg 2003-ban – 24 órát (vagy többet) pingpongozni a drog ellen, ez volt a cél. Mentem mert hívtak, de nem csak szokásos prevenciós program lett belőle hanem egy hosszú barátság kezdete.

Sok-sok állomása volt ennek a barátságnak, emlékszem, volt benne bánat és rengeteg vidámság, munka és szórakozás. Éveken keresztül kint a szigeten sátraink szemben álltak egymással a civil faluban, és én minden este átvittem azokat a „klasszikus” BRFK szendvicseket (rendőr barátaim tudják, hogy miről beszélek, ezt esszük  minden biztosítás alkalmával évek óta), hisz' mi este bezártuk prevenciós pontunkat ők meg akkor kezdtek. Ott voltam az újabb és újabb rekord kísérleteiknél, tudják, kell valami, amire odafigyel a média. Ütni a labdát 36 órán keresztül – ezt még nem csinálta senki, ők megtették.  Ott voltam, amikor egy internetszolgáltató lehetőséget adott neki arra, hogy éjjelente, akinek nem jut asztal és ütő, annak jusson egy számítógép és kapcsolat a világhálón. Veszélyekről beszéltem akkor nekik.  Beszéltem és meséltem,  ahogy most is. Élet nagy kérdéseiről, melyet fiatalon olyan nehéz megérteni. Mennyivel könnyebb rossznak lenni, de mennyivel nehezebb elviselni annak következményeit. Erről beszélgettem azzal a majd 30 sráccal és lánnyal, akik eljöttek éjjel, körbeültek és figyeltek. Drogok, rablás, lopás, verekedés, ez volt a téma – meg a börtön, az igazi, és az, amibe zárod magad, ha a bűn útjára lépsz.

A kör közepén álltam és néztem őket, szüleik talán nem is tudják, hol vannak szombat éjjel, s milyen szörnyű, talán nem is nagyon érdekli őket. Sokan nem csak játszani, hanem enni is jönnek ide – medvehagymát hoztam neki a vajas szalámis kenyérhez, délutáni kirándulás ajándékaként, de nem ismerték, nem vagy csak ritkán esznek egészségeset – hisz otthon sokszor nincs mit enniük.

JÖVŐBARÁT a nevük, s a jövőt próbálják a fiatalok számára barátságosabbá tenni, éppen azzal, hogy a jelenben egy ilyen támogató, baráti közösségre találhatnak.. Piroska és Robi, és mind a többiek, akik szüleik, pedagógusaik és családjuk vagytok ezeknek a srácoknak, köszönöm nektek, hogy az, ahogyan ti utat mutattok nekik, az maga a bűnmegelőzés…

Azt hiszem, a múlt hétvégén megérkezett a tavasz. Lehet, hogy  néhány utolsó kétségbeesett véd harcot  folytat még a tél, de már biztos, hogy végérvényesen megérkezett, elég csak  kinézni az ablakon és látjuk, itt vannak a kerékpárosok. Persze, a bátrabbak télen sem tették le a drótszamarat, de az „átlagos” kerékpáros csak ilyenkor ül fel először. Bajnelegyen, ez a mottója  blogomnak, s a rendőrség saját módszereivel tesz is annak érdekében, hogy biztonságos legyen a kerékpározás. Komplex közlekedésbiztonsági ellenőrzés indult április 4. től (amikor gyerek voltam, mással ünnepeltük ezt a napot) egész húsvétig. Mire is fog figyelni a rendőrség ezeken az ellenőrzéseken? Egy rendőrségi közleményből idézek azért, hogy egy kicsit hivatalos legyek : …kerékpárosok közúti közlekedésére vonatkozó általános közlekedési szabályok betartására; …a kerékpárosok éjszakai és korlátozott látási viszonyok közötti láthatóságára;… valamint a kerékpár kötelező tartozékainak meglétére;  … továbbá a kerékpárt ittas állapotban hajtó személyek forgalomból történő kiszűrésére és szankcionálása.

Hát, ez tényleg nagyon hivatalos lett, de tudni kell, hogy maga a kerekezés is nagyon komoly dolog, hisz nincs karosszéria a közlekedő körül. De olyan csodálatos két keréken suhanni az autók között, a belvárosban gyorsabban menni mint egy Porsche vagy tűzpiros Ferrari, nem kell  várni a sárga villamosra és a huzatos metróra, csak suhanni és élvezni azt a szabadságot melyet a kerékpár adhat. De aki bármilyen módon részt vesz a közlekedésben, annak be kell tartania a legalapvetőbb szabályokat! Hogy ezek mik is, én nem fogom blogomban  felsorolni, persze akit érdekel itt elolvashatja. De ha nem is olvassa el senki a kerékpáros barátaim közül a szabályokat, ne feledje, attól még számon kérhetjük mi rendőrök rajtuk azt a KRESZT, amelyikből soha sem kell levizsgázniuk.  S hogy ne legyen olyan komoly ez a kis írásom, kedvenc kerékpáros jelenetemet teszem fel „ajándékba”, de kérem, hogy Ti ne így kerekezzetek a városban!

Oláhcigány, Oláhcigány üvöltözték rám a gyerekek úgy 30-32 évvel ezelőtt egy vidéki kisváros iskolájában. Nagyon rossz érzés volt,  emlékszem sírtam is, nem értettem, hogy pusztán a nevem miatt, csak a nevem miatt, miért kerültem az addig barátaimnak érzett iskolatársaim kereszttüzébe.

Ezzel a személyes mesével nyitottam meg, osztályom egy nagyszabású rendezvényét. Több mint száz roma és hátrányos helyzetű fiatalt láttunk vendégül, egy rendészeti pályára orientáló nap keretében. Kicsit bemutattuk magunkat – tartottunk hivatalos előadásokat, önvédelmi bemutatót,  meséltünk életünkről. Gyertek közénk ! - volt a mai nap üzenete, kollégáim kik büszkék arra, hogy romák, mesélték el, hogy találták meg számításaik a rendészeti pályán.

De vajon az én mesém - melyet elkezdtem mesélni, - hogyan folytatódott? Szóval volt sírás és fogadkozás, hogy én  nem megyek többet oda,  ahol íly csúfot űznek nevemből. Fiam, Te oláhcigány vagy – tehát csúfolóidnak még igazuk is lehet  - mondta halkan és nyugodtan édesanyám. S erre legyél büszke, s arra is, hogy Te olyan vagy, akinek papírja van erről … ezt már végképpen nem értettem. Nézd meg a kisdobos igazolványod. Apu neve Oláh – ez eddig sem volt titok. Az én nevem Czigány folytatta édesanyám,  ha összeolvassuk, te papírral igazolható Oláh - Czigány vagy, és nincs sok ilyen ember, nem hogy az iskoládban, de az országban sem. Legyél büszke erre és holnap nézz szemükbe azoknak akik csúfolnak. Hidd el könnyebb lesz !

Bátran tettem meg és láss csodát- vagy talán ez nem is volt olyan csoda - már nem volt olyan érdekes a nevem és többet nem mentem sírva haza.

Gyerek, kutya és fóka, ha ez a három közül bárkit is szerepeltetünk egy filmben, nagyot nem hibázhatunk – tartja a Hollywoodi közmondás. Így vagyunk mi is a megelőzési programjaink népszerűsítésében. Újra akcióban Rendőr Robi és Rosszcsont Ricsi kezdte riportját a kereskedelmi csatorna.

Őszinte leszek, ma reggel kicsit féltem, azt gondoltam – ez már „lerágott csont” és nem fogja érdekelni a médiát egy közel két éves program. Attól nem tartottam, hogy a gyerekek vagy Ottó nem fogják hozni az „elvárt” teljesítményt. Nem hittem, hogy ha nem lesz vér és szenvedés, akkor nem lesz riport sem. De tévedtem, két legnézettebb esti híradó hozott minket. Persze érthető, a gyerekek édesek és bájosak voltak, míg Ottó most is jóságos rendőr bácsiként játszott a gyerekekkel, akik közül ma sokan eldöntötték, – talán egy életre –  hogy rendőrök lesznek vagy katonák esetleg vadakat terelő juhászok, de  mindenképpen egyenruhát fognak hordani.

Talán egy kicsit ez is a program lényege. Hisz legkevésbé szeretnénk azzá válni vagy  annak segítségét kérni  akitől félünk. Ezért is kezdték ezt a programot barátaim Fejér megyében. Van hozzá mese is – egy kisfiú tűnt el, volt nagy ijedelem, félelem, az erődben eltűnt fiúcska miatt. Sokan, talán százak is keresték a kis vándort, úgy hogy az egész erdő zengett a rendőröktől. Mikor végre szüleik magukhoz ölelték a fiút akkor elmesélte,  ugyan hallotta a rendőröket, de mindig az volt otthon : ha rossz leszel elvisz a rendőr bácsi.  S mi az elkóborlás ha nem rosszaság – tehát jobb leszel ellőlünk elbújni. Mit lehet ekkor tenni, ültek le fehérvári barátaim. Menjünk oda az oviba és már ott mutassuk meg magunk… Valahogy így indult az Ovizsaru. Mára több  mint száz óvodában húzzák fel kezükre a bábokat a rendőreink.

Azt hiszem, teljesen rendben is van ez, egy jó kezdéssel könnyebb lesz a megelőzési „munka”, aztán még könnyen vesszük az akadályt az iskolában a D.A.D.A. programmal. ( drog, alkohol,dohányzás és Aids) Már nehezebben a középiskolában (ELLEN-SZER) de aztán egyre nehezebben találjuk meg a hangot az emberekkel, a továbbiakban egyre nehezebb lesz szélessé tenni a társadalmi bűnmegelőzést. Szerencsére sokan vannak akik a társadalmi bűnmegelőzés-t tűzik a zászlójukra. Remélem én is közéjük tartozom…

Megállt az élet a Nagykörúton, a vezető többször is bemondta, hogy a villamos nem fog megállni a Rákóczi tér nevű megállóban. Nem csak ez a furcsa szófordulat keltette fel a figyelmem, hanem az is, hogy mi az a rendkívüli, ami miatt az autók nem közelíthetik meg a körút e részét, míg a villamos – ugyan megállás nélkül – de átszelheti. Hála kis okos telefonomnak nem sokáig maradtam „tudatlan”. Egy gyanús csomagot – füstölgő táskát –  találtak, valamikori számlavezető fiókomban.

Már nálunk is… villant át az agyamon, lehet, hogy megérkezett amit annyira nem vártunk, de készültünk ellene, hisz még egy új központtal is bővült a rendőrség ereje – de ez egy másik mese és nem is az én tisztem elmesélni.

Ellenben van egy igaz mesém, mely ott a hír hallatán jutott eszembe. 2005. július 7 -én négy bomba robbant London belvárosában a metrón, illetve egy buszon. Számtalan történetet olvashattunk az áldozatokról, személyes történeteiket, tragédiájukat. 52 áldozat 52 tragédia…Nekem mégis csak egy jutott eszembe. Anat Rosenberg 39 éves izraeli nő története évekkel London előtt kezdődött. Életvidám színes egyéniség volt Anat. Izraelben nőtt fel, szerette a művészetet, vidám volt és sok-sok önkéntes munkát végzett. S félelmei voltak abban az időben szinte nem múlt el nap véres öngyilkos merénylet nélkül hazájában.  Békés, színes nyüzsgő városba költözött, talán mert nem akart egy buszon meghalni még akkor sem, ha az szeretett szülőföldjén történne. Londont választotta és bízott abban, hogy csak addig kell itt élnie, míg otthonában újra béke lesz. Munkába ment aznap reggel, de már nem szállhatott fel a metróra. Ekkor teljes káosz volt a City-ben, három bomba már több mint 30 embert ölt meg. Ő buszra szállt arra a híres londoni emeletesre és telefont vett a kezébe – hívta szüleit. Azért, hogy megnyugtassa őket.  De ekkor robbant az utolsó gyilkos szerkezet – még a szülők hallották a telefonban a szörnyű zajt. Túlélni jött ebbe a városba, hisz hazájában mindennapos a halál a buszon, nem csak túlélni, de élni is szeretett volna, mégis áldozat lett. Biztos nem szerette volna, hogy blogomban írjak róla, vagy ha igen akkor nem így, nem ilyen mesében.  De mégis ide került, emlékezetül arra, hogy bármikor megtörténhet az, amitől tartasz.

Hasznosabbnál hasznosabb tanácsok, gyűlnek az interneten arra, hogy mit tegyünk, ha veszélyes „helyzetbe” kerülünk.  Én „csak” azt javaslom soha se nyúljunk , ismeretlen tárgyakhoz bármennyire is hiszünk saját tűzszerész képességünkben. Bízzuk ezt mindig is szakemberekre. Segítsük azokat a bátor embereket akik megküzdenek trükkös gyilkos tárgyakkal.

Ez a mese – mert mese lesz, hisz ilyen történetek sajnos „csak” a mesében, vagy egy mesebeli országban történnek, de talán a végére már tudjuk, hogy nem csak ott – egy kis tavaszi kabátról és egy londoni üzletről fog szólni. Jó pár évvel ezelőtt első Londont csodáló kiránduláson egy outlet boltba, mely a cityben irodaházak tövében állt tévedtem be . Farmerek, kabátok, pulóverek… gyorsan rám köszönt egy jó fazonú jeans. Nézegettem a nadrágot , jó volna próbálni, kicsi lesz…, de nem találtam sehol a kis fülkét…bátortalanul mentem az eladóhoz,  a kevés nyelvtudás tett bátortalanná. Nekünk olyan nincs, ez egy olyan bolt: veszed-viszed… ez pont az ön mérete győzködött az eladó.  De tudja mit… ha nem jó, akkor holnap visszahozza. Ott álltam London Cityben, én egy hátizsákos turista egy újonnan Unióhoz csatlakozott ország lakója és velem szemben egy fiatal boltos, aki valahonnan Karacsi környékéről érkezett a mindig nyüzsgő nagyvárosba. Meggyőzött, de alig vártam, hogy a szállodai szobában próbára tegyem az eladó szemmértékét. Nem volt jó,  sem a mérték sem a nadrág. Egész este szótárat bújtam és párbeszédet formáltam és fordítottam.  Kétségeim voltak, meg tudom-e győzni az eladót, hogy  vegye vissza a nadrágot. És már inkább meghátráltam  és veszni hagytam volna azt a néhány fontot. De reggelre kész volt a párbeszéd és bátorságot gyűjtve nyitottam be a boltba. Az eladó azonnal felismert és rögtön azt kérdezte: - csak nem a nadrággal van a baj. Én némán rábólintottam – nem volt párbeszéd – pedig, hogy készültem rá. Már nyúlt is a kasszába és vette ki azt a néhány fontot, melyet én hagytam ott előző nap. Pár bátortalan mondattal jeleztem, hogy inkább levásárolnám és elindultam körbe a boltban. Így leltem e kis tavaszi kabátra- drágább volt mint a nadrág, de még mindig olcsóbb mint otthon. S ezt már fel tudtam próbálni. Boldogan mentem a kasszához közben kikerestem azt a kis különbözetet, ami alig volt több mint egy nagy kávé a kedvenc kávézómban. Az Eladó rám nézett és elnézést kért… hosszas fejtegetésbe kezdett,  az ő hibája az, hogy nekem vissza kellett jönnöm ide, ő nem ismerte fel a rossz méretet, újra és újra elnézést kért. és beszélt és beszélt: Nézhetném Londont, csodálhatnám a London Eye-t, részt vehetnék az őrségváltáson, de én itt vagyok, mert vissza kellett jönnöm ide. Legalább is azt hiszem ezt mondta, mert nem is mindent értettem abból, amit gyorsan hadart, de szeme elárulta tényleg úgy is érezte amit mond, és amit én érteni véltem.

Fizetésre került sor és már adtam is át a kiszámolt különbözetet. : Nem fogadhatom el !-  volt a válasz és nem is fogadta el. Ott álltam és nem értettem, ez csak egy mese, vagy tényleg ilyen tisztelettel vannak hozzám vevőhöz és hozzám turistához. Az a  fiatal férfi is messziről jött, mégis tisztelte a várost ahol élt, ahol dolgozott. Tudom , hogy tudta,  nem csak az ő boltjába fogok mindig visszatérni ha Londonba megyek, hanem abba a városba ahol ilyen mesék történnek.

Miért írtam ezt most le? Minden évben vezető hír a túlszámlázás, a hazánkba látogató külföldiek megkárosítása és „ lehúzása”,   vajon visszajönnek-e ezek az emberek. Vajon lesznek-e újra látogatók Budapesten.

Jó volna, ha majd spanyol, angol, amerikai vagy a világ bármely részéről érkezett turisták is így emlékeznének erre a csodálatos városra melyről tegnap este telefonommal készítettem egy képet…

Olvasom a „kedvenc” bulvárlapomat és megállók egy hírnél. Nem is tudom dühöngjek-e vagy csak egyszerűen betegyem ezt is a többi magyaros sajátosságokhoz. Arról szól a hír, hogy könyörtelenül elküldi a rendőr vagy megbünteti a közterület-felügyelő, a bank bejárata előtt „tilosban” leálló pénzszállító autót, pontosabban annak a sofőrjét - hisz ő parkol oda, mondjuk naponta akár több tucatszor is.

Eszembe jutnak a „klasszikus” pénzszállítók elleni támadások, melyek mindig a bank és a parkoló kocsi között történnek. Veszélyes üzem a pénz A-ból B-be szállítása. Utána néztem és azt mondja erről a szakirodalom: -  A berakodás, illetve a kirakodás fokozottan veszélyes része a szállítási folyamatnak, mert a szállítást végző jármű, álló helyzetben van, a gyors helyváltoztatás feltételei nincsenek meg. A rakodás miatt az ajtó nyitott állapotban van, és a szállítók, vagy egy részük a rakodással vannak elfoglalva, ezért figyelmük megoszlik a rakodás, a gépkocsi és a környezet figyelemmel kísérése miatt. A rakodás rendszerint a nyílt utcán történik, a gépjármű sok esetben csak az objektum bejáratától néhány méterrel távolabb tud megállni. A biztosítók is külön veszélyhelyzetnek tekintik a rakodási idő tartamát, hiszen külön pont szerepel az úgynevezett járdakockázatra. (ígérem nem fogok sokszor ilyen szakszöveget idézni)

Tetszik ez a kifejezés, már akkor megszerettem, amikor először hallottam róla, itt a bűnmegelőzési munkám során. Addig mindig azt hittem csak a közúton lehet kockázatos közlekedni és erre tessék a járdán is veszélyes.

Aztán azt látom, hogy mást is zavar a „probléma” de talán nem föltétlen vagyonvédelmi okból, hanem mert pl a kerékpárúton áll meg a pénzszállító.  Azért kíváncsi vagyok melyik „probléma” a nagyobb? Mármint járdán heverő, kirabolt vagyonőröket kell helyszínelni vagy, hogy a kerékpárosak nehezebben tudnak eljutni céljukhoz. Nagyon egyszerűnek tűnne a válasz, hisz rendőrként a vagyon és személyvédelmet helyezem előtérbe.  De sokszor járom a várost és néha még kerékpárral is, és tudom, hogy komoly gond  ez, annak aki két keréken próbál eljutni céljához.

De azt is tudom jól, hogy mindenki ( rendőr, vagyonőr, kerékpáros, babakocsival közlekedő…) a „saját” problémáját szeretné megoldani – persze  azt sem tartom igazságosnak, hogy a gépkocsi vezetője havi rendszerességgel fizessen be a nagy közös kasszába bűnei megváltására jelentős összegeket. Bűnüket írtam, pedig csak biztonságosan akarja a munkáját végezni.

Ha már annyi mindent akarunk szabályozni – ez egy kicsit azért elrettent, de néha élni is kellene vele mint visszaélni  – azt sem hagyhatjuk ki, hogy biztonságossá tegyük a pénzszállításhoz kapcsolódó technikát. Úgy kell vagy kellene kialakítani a parkolási zónákat bankok, bevásárlóközpontok közelében, hogy a pénzszállítók is biztonságban legyenek, kerékpárosak könnyen és biztonságosan kerekezhessenek és az átlag gyalogos se kerülgesse a páncélautót. Tehát építészeti bűnmegelőzéssel foglalkozó szakemberek figyelem!  Tervezzetek jó kis parkoló helyeket és városépítészek ezeket kérem alkalmazni – s a másért nem értünk városlakok érdekében.

Persze ha engem kérdeznének, inkább a pénzforgalmat csökkenteném, de addig is míg ez az idő eljön csökkenteni kell a JÁRDAKOCKÁZATOT .

Gondolatok a bűnmegelőzésről ez  a Blogom  alcíme, el is gondolkodtam rajta, hogy miért csak ezt az alcímet adtam, miért nem vettem fel a címhez a baleset megelőzést is. Talán mert ez egy speciális terület és nem akartam belekontárkodni. Pedig tudom, hogy kéz a kézben jár a bűn és baleset-megelőzés.  Ma koradélután  különösen érzékenyen érintett a „baleset” szó.  Barátaimat , kollégáimat érte a szerencsétlenség. Persze ha belegondolok nem is volt olyan nagy ez a szerencsétlenség. Ugyan összetört az autó melyet használtak, olyan nagyon összetört, hogy valószínűleg már soha többet nem fogjuk autónak hívni csak vasnak. És ugyan elvitte őket a mentő, de bízhatunk abban, hogy csak azért, hogy tudjuk, megvédte őket a biztonságöv.

Nagyszerű találmány ez az okos kis szalag, s ha ma, nem is kellet az életet megóvni, de abban biztosak lehetünk, hogy súlyosabb sérüléstől mentette meg barátaimat.

Ők ma nem száguldoztak a sztrádán, nem rótták az utakat nagy sebességgel és nem szerpentineken kanyarogtak a veszélyben, hanem álltak a városi forgalomban. Hátulról jött a rontás…észre sem vehették.

Amióta az eszemet tudom, használom az övet és mindig erre kérem barátaimat és mindenkit ki kocsimba ül,  de bárkit is látok vezetni kérem,  használja mert oly rossz lenne elveszteni őket.

Van egy kedvenc reklámom megosztom veletek, valaki azt írta a világ legszebb baleset-megelőzési reklámja – talán túlzás de az biztos, hogy a  legszebb gondolat hazatérni szereteteinkhez és örülni a megérkezetteknek.

Kérlek bennetek Ti is használjátok a Biztonsági övet !

Tanár Úr,

Egykedvűen ültem a kocsimban és hallgattam a rádiót, EP határozatról, Alkotmányozási „valamiről” szóltak a hírek és az járt az eszembe, hogy átváltok CD-re vagy „csak” kikapcsolom. Amikor a bemondó halkan jelezte, hogy rendkívüli hír érkezett. – Ki halt meg ? fordultam páromhoz. Válasz,ridegen és tényszerűen  gyorsan jött – Mai napon, gyors lefolyású betegség következtében 76 éves korában elhunyt Ranschburg Jenő .  Összeszorult a gyomrom, s ha tehettem volna megállok, de mentem tovább,  mint ahogy az élet is megy tovább, de már akkor tudtam itt e lapokon meg fogok egy percre emlékezni.  Mentünk tovább az utunkon, nem nagyon beszéltünk , mit is mondhattunk volna egymásnak hisz alig ismertük a „tanárurat” . Nem tanított minket, nem ültünk ott az ELTE-n az óráin, s könyveit sem olvastuk. De mégis voltak és vannak személyes emlékeink erről a nagyszerű emberről. Gyerekkorunkban rendszeresen néztük a Családi Kör-t . Emlékszem 10 éves fejjel alig értettem, de valahogy mégis felfogtam, hogy rólam  a gyerekről szólt a műsor. Majd már felnőtt fejjel több konferencián hallhattam őt, és lassan  kezdtem érteni.

A sors úgy hozta, hogy mégis lett egy személyes emlékem. Egy bűnmegelőzési kiadványunkban interjút közöltünk vele 3 évvel ezelőtt.  Én mehetem el lakására és tehettem fel, a közösen megírt kérdéseket. Beszélgettünk, ültem a dolgozószobájában könyvei között, hallgattam őt. Megtudtam, hogy egyszer régen, majdnem rendőr lett. A rendőrtiszti főiskolára hívták oktatni és komolyan elgondolkodott azon, hogy közénk áll de „szerencsére” inkább az lett ami lett.

Miközben hallgattam őt megengedte, hogy készítsek néhány fényképet. Buta kis kompakt gépemmel készültek a képek, de sajnos nem lettek jók, így azokat soha nem mutattam meg senkinek.

Egyet most mégis emlékére felteszek ide- nekem ilyennek marad meg.

Nyugodjon Békében Tanár Úr !

 

 

Kis hanga szállakról, védtelennek látszó hóvirágokról írtam a minap, de őket védi a jog- 10.000 Ft büntetés, ha letépem virágát vagy kihúzom hagymáját. De mi védi meg a nőket, akiknek letépik őket.

Akik kicsit is ismernek, tudják, hogy már hosszú évek óta dolgozom annak érdekében, hogy mi rendőrök jól vagy jobban tudjunk „intézkedni” ha családon belüli erőszakkal találkozunk. Kollégáimra már úgy érzem, egyre több hatásom van , de a sajtót nehéz befolyásolni s most egy kicsit „velük” van bajom.

Ülök a tévé előtt és azt hallom, hogy lövöldözés volt egy vidéki kis faluban. Megállok egy percre , összeszorul a szívem többszörösen is…érzem, hogy nem mond igazat a HÍR . Nem volt ott lövöldözés, hisz azt többen, fegyverekkel  a kézben egymás ellen követik el. Itt nem volt ilyen , itt „csak” egyszerűen lelőtte párját a férj majd maga ellen emelte a fegyverét. Évek óta visszaérő hír az ilyen tragédia és mindig ez a felvezető,  lövöldözést emleget a sajtó. Ne a szenzáció kedvéért adjanak már címet a hírnek, vagy ha igen akkor legalább mondjanak igazat. S tiszteltje meg a sajtó azzal az áldozattá vált feleséget, hogy nem keveri nevét lövöldözésbe. Áldozatok ők, - így többes számban  -   mert az elkövető is áldozat, hisz elvesztettük őket…

Évek óta könnyes szemmel nézem a NaNe rendezvényét, ahol vörös pozdorjából kivágott női alakokkal vonulnak fel a Blaha Lujza téren, csak egy monogrammal és életkorral a tábla mellén. Áldozatokat jelképeznek e néma szemtanuk ott a téren. Áldozatok ők a „családi  fészek” falai között elkövetett gyilkosságoknak. Ma rájuk gondoltam, értük álltam meg  addig,  míg leírtam e sorokat.



 

 

Virágot lopni nem bűn -  mondta Béla bá a kedvenc orosztanárom, de azonnal ki is egészítette azzal, -    ha ezt virágot a szerelmünknek visszük. A törvény nem ismer ilyen mentesítési okot, így virágot lopni ugyanolyan bűn, mint akármi mást elemelni. S a lopáson túl a természetet károsítani is hasonló bűn.

( Hóvirág )

Március 8.-a  nőnap, és nekem e nap gyerekkorom óta mindig egyet jelentett a hóvirággal - mindig igazi kis hóvirág ünnep volt.  Évente több tucat csokrot osztottunk ki  a lányoknak és tanárainknak, és persze  kapott édesanyám és húgom is egy-egy csokorral. El sem tudtam képzelni az ünnepet e kedves kis hanga szállak nélkül. Megnyugtató érzés volt az, hogy nem kellett sokat gondolkodni mit is vegyek. Aztán pár éve azt láttam, hogy vége a nőnapi hóvirágcsokroknak, (jogszabály) 10.000 Ft  az eszmei értéke,  ennek a kedves kis tavaszi hírnöknek.  Szeretteink biztos nem fogják jobban érezni magukat, ha ilyen drága ajándékkal lepjük meg őket.

S azért, hogy gyerekeink ne csak zárt arborétumokban  sétáljanak hóvirágok között,  míg csodálják a tavaszt meg kell védeni őket, s ha erre a jog a legjobb eszköz, akkor annak kell megvédeni a kis virágokat. Mi pedig ne tépjük le soha őket.

S mert azzal kezdtem, hogy számomra szükséges  „kelléke”  a nőnapnak a Hóvirág ezért minden nőnek küldök pár szál kedves kis virágot, nőnapra.

BOLDOG NŐNAPOT MINDEN NŐNEK !

 

Rontás van a házon, családtagokon , ékszereken de még a pénzen is , szólt az asszony aki kéretlen látogatóként érkezett,  s mert magyarok vagyunk, nálunk a vendég szent, így beengedték a házba beengedték az életükbe.  A rontást le lehet venni ezekről a szeretett személyekről, tárgyakról csak egy „kis” áldozatot kell hozni. Ez a kis áldozat több millió forint lett … (pénz a fazékban , 28 millió ). Persze lehetne sorolni ezt tovább is, csak rá kell keresni a legismertebb internetes keresőben, és számtalan cikket fogunk találni a csalókról.

Nem értjük, miért van a rontás rajtunk, mint ahogy azt sem értjük miért lesz minden nap újabb és újabb áldozata a csalóknak. Pedig néha oly kézenfekvő a válasz…

Tükröt tartanak ezek az emberek nekünk, olyan tükröt amiben azt láttatják amit látni akarunk.  Nagyon jó érzékekkel tapintanak rá vágyainkra és félelmeinkre. Tudják mi az, aminek megszerzéséért vagy elkerülésért akár milliókat adunk ki.  De tudják azt is, hogy bizalommal vagyunk a hivatalos szervek képviselőivel szemben, és szemérmetlen magabiztossággal jutnak be lakásokba különböző szolgáltatók, önkormányzat nevében, és visznek mindet, ami mozdítható, vagy éppen a tulajdonos adja át nekik pénzét és értékékeit.

Mi rendőrök szinte tehetetlenek vagyunk ellenük, csak tavaly őszig több mint ezer esetben követtek el idős személyek sérelmére ilyen lopásokat, csalásokat itt a fővárosban.  Tehetetlenségünket újabb és újabb tervekkel, akciókkal próbáljuk leplezni. Minden évben újabb terveket dolgozunk ki annak érdekében, hogy csökkentsük, az ilyen arcátlan csalók és tolvajok által okozott kárt. Újabb és újabb bűnmegelőzési kiadványokat  és felhívásokat  adunk ki.  Olyan  egységeket hozunk létre, amelyek arra hivatottak,  hogy a már-már szervezett formában „dolgozó” csalókat fogja el.  Ugyan vannak sikereink, de „csak” tüzet oltunk…

Rontás van rajtunk, s persze ezt észre sem vesszük. Nem rajtunk a rendőrökön van a rontás , hanem rajtunk  embereken, azokon akik mindig azt keressük, hol tudunk egy kicsit okoskodni, hol tudjuk becsapni mi  is egymást, meg a rendszert.  Nagy nemzeti játékunk ez, mely valahol  ott kezdődik, hogy a szupermarketben előbb lemérek és blokkolok  4 darab narancsot majd mielőtt összekötöm a zacskó száját,  beteszek még egyet - hisz úgy is mindig rajtunk nyer a Multi.  Aztán a bolt változtat a módszeren és már a pénztárnál mérnek. Morgunk, elvették a „játékunk” ezért újabb trükköket találunk ki, s ha aznap nem sikerül becsapni a Multit, akkor bosszúsan megyünk ki a parkolóban a rokkant helyen álló kocsinkhoz, aminek a szélvédőjén „ott maradt” Marika néni után igényelt rokkant kártya. S nem is értjük miért baj ez…

Hát így vagyok én a csalókkal. Nagyon haragszom rájuk, de közben tudom, hogy közülünk valók ők, köztünk élnek. S ettől még dühösebb tudok lenni…

Le lehet venni ezt a RONTÁST de nem mások vajákos segítségével hanem a saját elhatározásunkkal.

Becsületesen élni, ennyi az egész – és azt hiszem ez a legnehezebb.

De addig is, míg mindenki ezt  tanácsot fogja követni, érdemes egy kis (vagy talán nem is olyan kis)  bizalmatlansággal lenni azokkal szemben, akik csak úgy váratlanul kopogtatnak be életünkbe és „szinte ingyen” akarnak segíteni rajtunk.  Legyünk bizalmatlanok velük, ne higgyünk el mindent feltétel nélkül. Győződjünk meg arról, hogy valóban azok-e akiknek kiadják maguk.  Szeretem a magyar közmondásainkat, sokszor tudom, és fogom még őket alkalmazni : Nincsen ingyen ebéd! S ha ezt az szemünk előtt tartjuk, el tudjuk kerülni  azt a néhány csalót,  akik a rontást vinnék el szeretteinkről, tárgyainkról pénzünkről.